Beindult...

Tegnap ahogy szerencsétlenkedtem itt a gép előtt ( már rég óhajtott programot próbáltam telepíteni távsegítséggel - persze, hogy nem jött össze) csörgött a telefonom.
Már rutinosan a képernyőre meredve és közben a billentyűket püfölve vettem fel a mobilomat és szóltam bele unottan.
-Szia Zsuzsa vagyok.-jött a válasz.
Uram atyám!-kezdtem hirtelen gondolkodni ki is lehet az a Zsuzsa. Aztán leesett..... az én drága unokahúgom! Egyáltalán nem számítottam a hívására, igaz az utolsó emilemben meghagytam neki a telefonszámomat, hogy hívjon fel, de nem gondoltam,hogy az általam kért segítségre ennyire gyorsan reagál.
Megkértem, hogy adjon tanácsot nekem egy kiállítás megszervezéséhez, ugyanis neki már volt pár kiállítása és tudja mi a dörgés ezen a téren. Ő egyébként nagyon ügyes keramikus. Mindig is csodálattal figyeltem a munkáit.
Na szóval volt pár email váltás és megemlítette, hogy van egy festő ismerőse aki mellesleg egy művészeti csoport vezetője, és szokott tanítványokat is vállalni.
Én örömmel belementem abba, hogy bemutasson az ismerősének.
A telefonhívás lényege az volt, hogy beszélt azzal a bizonyos festővel és szeretettel vár engem a művészúr mint tanítványát.
Pénteken megyek és vinnem kell pár festményemet.
Nagyon örülök a lehetőségnek, de teljesen idegbajos lettem tőle.
Most melyik munkámat vigyem el bemutatni? Mi lesz ha nem talál eléggé tehetségesnek? Mi van akkor, ha azt mondja reménytelen eset vagyok?
Kaptam már bátorító megjegyzéseket sok embertől még festőművésztől is, de én mindig úgy érzem nem vagyok eléggé ügyes ahhoz, hogy fessek.
Persze azért megyek tanulni, de most hogy a vágyam talán beteljesülni látszik kicsit megijedtem.
Tegnap délután festettem is egy tájképet, amivel be is bizonyítottam magamnak, hogy van még mit tanulnom!
Itt a kép:
Az eleje még csak csak elmegy, de a dombok már olyanok amilyent már egy óvodás is megfest. Szóval elmaradt róla valami amit nekem tudnom illett volna: a légkör és az, hogy minél távolabb van valami annál halványabb. Itt pedig tobzódnak a színek.
Szóval boldog vagyok, hogy végre tanulhatom azt amit szeretek csinálni, de félek a megfelelési kényszer lebénít.
Hát szurkoljatok nekem.
Majd megírom hogyan sikerült az első találkozó.